A labda és az ülőpárna között nagyon markáns különbségek nincsenek, választáskor talán az alábbiakat érdemes figyelembe venni:

Az ülőpárna gond nélkül elrejthető a széken a támla jótékony takarásában, ezzel ellenben egy hatalmas, színes labda elég feltűnő jelenség az irodában, a szoba közepén…

A labdán viszont frankón lehet rugózni-pattogni, és ezt a tulajdonságát állásba emelkedéskor is ki lehet használni, kicsit meglendít, könnyíti a lábizmok munkáját. Erre a párna nem képes. Görgős széken használva a párna is könnyen oldalra mozdul székestől úgy, hogy az ülőfelület relatív térbeli pozíciója nem változik. A labda viszont gördül oldalra, tehát az alátámasztáshoz képest jelentősebb elmozdulás tud történni.
A párna előnye még, hogy a derekam mögé tudom tenni. Amikor betámasztom a támlához, nagyon szépen hozzásimul a gerincemhez, kimondottan relaxálós pozíciót teremtve.
Fontos, bár nem sportvonatkozású különbség még, hogy a labda az ide-oda gördülés miatt felszedi a por és koszszemcséket a földről, minél többet gurul, annál nagyobb felületén képes bedzsuvásodni. Szövetnadrágban, csinos cuccban ez nem olyan jó móka, így csak olyan helyen érdemes használni, ahol gyakori takarítás van (otthon én egy törölközőt is ráterítek mielőtt leülök; ha elég nagy a türcsi, akkor rajtamarad a labdán és nehezebben is gurul el – mármint a labda).
Persze sem a labda, sem az ülőpárna nem csodaszer. Nem lesz tőle kockahasunk, nem fog elmúlni a gerincferdülésünk, nem lesz verhetetlen állóképességünk. Egyszerűen csak passzívan teszünk az egészségért az ún. „mozgási holtidőben”, ülő tevékenység közben.

És amit én teszek: Mostanában rászoktam, hogy kedvesen mondjam „ne haragudjon, nem. Mert támaszkodni szeretnék, de így a többi álló utas is kényelmesebben elfér.”
A belső hang közben ilyesmit üvölt a lelkemben: NEM B*meg!
Nem engedem meg, hogy leülj. Gondolkodjál már, idióta!!! Én is fáradt vagyok, és szeretek kényelmesen utazni. Nem adom át az állóhelyem!

És minden olyan, mintha az élet így lett volna megírva azzal az arany színű tollal. És amikor épp befejezném a bejegyzést, amiben kifejtem hogy mennyire rendben van minden és mennyire élvezem, akkor történik a bumm – egyenesen bele az arcba. Ha nem is kerülök tőle a földre, mégis azt mondom, hogy inkább nem kürtölöm a boldogságomat világgá. Még nem. vagy most nem. vagy nem így.

Mert féltem, és mert nem akarom elkiabálni.

Nagy átlagban azért azt mondhatnám, mintha csillapodnának a hullámok és emelkedne a vízszint.