A tapintatlanságról

Gondolom mindenki ismeri a körúton közlekedő combinókat. Itt egy kis ízelítő a paramétereiről: jó hosszú szerelvény, többnyire az eleje és a vége szokott jó zsúfolt lenni, középtájon pedig az ajtóknál nagy a csoportosulás. Valahogy sehogy se akaródzik az embereknek beljebb lépniük, mondván mindjárt úgyis leszállnak. Persze vannak, a pogó-nénik, akik bármi áron be akarnak jutni, merthogy épp van még egy üres hely ahova rögvest leülhetnének. És a villamos belső tartozéka még a fogyatékkal élőknek fenntartott lehajtható ülés, ahova gyakorlatilag bárki azonnal leül, mert az ülőhely az kell! Az persze mindegy, hogy két ember kényelmesen állhat ott, ahol ő egyedül ül. Eleve… szerintem tervezői tirpákság a fel-le hajtható ülés. Az alacsonypadlós kisbuszokon a babakocsi helyét veszik el az ott ülő emberek, és az átlag hazánkbéli kultúra nem terjed addig, hogy ezt felmérjék.
A témával kapcsolatos figyelmetlenség kiteljesedése, amikor nekitámaszkodom a felhajtott ülésnek, kényelmesen állok, növelem az elférési rátát… frissen felszálló embertársam meg odajön, hogy megengedném-e hogy leüljön. És itt a körkérdés: ilyen esetben ti mit tennétek?

Leveleim

Az úgy kezdődött, hogy volt néhány elintéznivalóm a postán és fel kellett adnom egy irományt is. Pár sort is kellett volna írnom a levélbe. Mivel nyomtató nem nagyon van a közelben, gondoltam megírom gyöngybetűkkel, az se von le a tartalmi értékéből… Nosza, kérek papírt, ez nagyon-nagyon régen (de lehet, hogy csak nálunk faluhelyen) úgy működött, hogy benyúlt a néni a polc alá és kiszedett pár darab papírt és egy jókívánság kíséretében a kezembe nyomta. Aztán behozták a postacímeres papírt és azt osztogatták hasonló elánnal.
Na, odamentem a nénihez, mondtam hogy szeretnék két sima, üres, fehér papírt is kérni a borítékhoz, mondta, hogy papír darabja öt forint. Hát – gondoltam – sebaj, legalább megírom itt a postán, nem kell visszajönnöm, ennyit megér a dolog. Erre kaptam két postacímeres valamit, ami ugyan fehér, de a hátoldalán egy kur… akaromonndani rettentő kultúrált rányomtatott vonalkód van egy “LEVÉLPAPÍR” felirattal. Mondtam a néninek mosolyogva, hogy dehát ez ilyen nyomott bigyós, ez nem sima… Ő meg mondta vissza mosolyogva, hogy de a másik oldalán nincs semmi, mondom, de – a postacímer. Mondja erre, hogy hát ja, egy cégjelzés. Mondom erre: bizony, csak kár hogy nem az én cégem jelzése.
Elkönyveltem magamban, hogy 10 forintot buktam, a postásos lapot majd elteszem emlékbe, hivataloskodós levelezésben ezzel nem fogom égetni magam. A levelemet meg majd megírom és kinyomtatom egy fénymásolószalonban. Ott szerencsére még nem találták ki, hogy CG-címeres papírra nyomtatják a kuncsaftok megrendeléseit.

Közlekedek

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezirányú érzéseimet, végül arra jutottam, hogy ha másnak nem is, az utókornak talán jó lesz…
Vagy külföldön élő felebarátaimnak egy kis emlékeztető, hogy mi a helyzet itthon.

Röviden: A múltkor majdnem elütöttek a zebrán.
És bővebben: ez a “múltkor” ez viszonylag gyakran esik meg velem (is). A sztori minden esetben kissé módosul, van benne gyalogosnak szóló zöld jelzés, kanyarodó autó, zebránál rágyorsító, előzésbe kezdő jármű. Én meg figyelek, felmérek, futok, ha úgy hozza a helyzet, akkor visszafelé ahonnan elindultam és közben reménykedek hogy ha egyszer elsőbbségem tudatában pórul járok, majd időben fog érkezni a segítség. Amíg meg nem ütöttek el, az ösztönös “kurvanénikédhülyebaromállat” felkiáltás után röhögök a helyzeten. Mert csak kishazánkban fordulhat ilyen elő, hogy ledudál a “gyalogosnakzöldes zebrán” átkanyarodó autó miközben szabályosan átkelek.
Végülis semmi újat nem írtam le, nagyon sok helyen fikázzák a közlekedés résztvevőit és az általuk keltett mindenféle helyzeteket.
A múltkor viszont rettentően kiakadtam, pedig még testi épségem sem forgott veszélyben. Álltam egy kapu előtt, mögöttem egy hatalmas, széles járda. Járókelő alig, valaki közeledett a távolból, én meg néztem a kapu felé. Egyszercsak egy ütést érzek a vádlimon, hátranézek, és mit látok: Az egy szem gyalogos elment mellettem, szatyra pályája pontosan a lábszárammal keresztezte egymást. Megfordultam, tettem három hatalmas lépést… nem érzékcsalódás, a járda szélessége tényleg három méter. Mégis mi a furkosér’ nem tudott tíz centit arrébb menni az az ember?
És újból rájöttem az alapigazságra. Itthon az emberekkel van a baj. A közlekedésben sem osztályharcok folynak a kasztok között, hanem tahótirpák hazánkbéliek mennek mint a birka, és teljesen mindegy, hogy kerékpár, autó vagy cipő segíti hozzá az előrejutáshoz, a lényeg, hogy az a másik emberen keresztül következzen be.

Ohh, tehere’s no place like home!