Múlt hét pénteken egy levél fogadott a mailboxomban: Értesítjük, hogy szervízünk megjavította a Sn:xyz… … tamtaram márkájú készüléket, melyet átvehet ekkor és ekkor. Wihíííí, elkészült a laptopom! Gyors pillantás az órámra. Ohh – remek, rengeteg időm van. Gyorsan kicsíptem magam, nagy levegőt vettem és elindultam. Odaértem, a szükséges papírmunka után megpillantottam a kicsikémet. Visszafogtam feltörő örömkönnyeimet, de ahogy letették elém a pultra, észrevétlenül megcirógattam a gerincét. Helyben körbe is nézegettem, mert ugye fő a paranoia, de a jelek szerint nem bántalmazták amíg távol volt tőlem. A garis szervíz munkatársai akkor kezdték elnyerni a bizalmamat amikor konstatáltam, hogy a meghajtó cseréjén túl még kiporolták belül, és adtak neki egy BIOS frissítést is. Amikor hazatértem, letettem az asztalra a szokásos helyére, eltáncoltam neki a tiszteletadó törzsi rituálémat, leborultam előtte háromszor, mert ettől majd jól fog működni. Eztán lótuszülésbe helyezkedtem előtte és csöndes meditációba fogtam, hogy tökéletesen ráhangalódjak. És közben valami ilyesmi járt a fejemben: “My precioussss”
Aztán elbúcsúztam a kölcsönbe nálam levő, szintén csodálatos tabletPC-től, és éreztem, hogy lassan helyre fog rázódni a világrend.
A történet vicces része, avagy a megszokás hatalma: Amikor visszaültem a saját gépemhez… Előttem a monitorom, kezemben a toll ami a kicsi wacomhoz tartozik. A tollat egy határozott mozdulattal hozzányomtam a monitoromhoz, majd nagyon bután néztem. Aztán nevettem egy jót. (A tablet PC-n egyben van a tablet és a monitor. Az én gépemen pedig -értelemszerűen- nem.)
