A tapintatlanságról

Gondolom mindenki ismeri a körúton közlekedő combinókat. Itt egy kis ízelítő a paramétereiről: jó hosszú szerelvény, többnyire az eleje és a vége szokott jó zsúfolt lenni, középtájon pedig az ajtóknál nagy a csoportosulás. Valahogy sehogy se akaródzik az embereknek beljebb lépniük, mondván mindjárt úgyis leszállnak. Persze vannak, a pogó-nénik, akik bármi áron be akarnak jutni, merthogy épp van még egy üres hely ahova rögvest leülhetnének. És a villamos belső tartozéka még a fogyatékkal élőknek fenntartott lehajtható ülés, ahova gyakorlatilag bárki azonnal leül, mert az ülőhely az kell! Az persze mindegy, hogy két ember kényelmesen állhat ott, ahol ő egyedül ül. Eleve… szerintem tervezői tirpákság a fel-le hajtható ülés. Az alacsonypadlós kisbuszokon a babakocsi helyét veszik el az ott ülő emberek, és az átlag hazánkbéli kultúra nem terjed addig, hogy ezt felmérjék.
A témával kapcsolatos figyelmetlenség kiteljesedése, amikor nekitámaszkodom a felhajtott ülésnek, kényelmesen állok, növelem az elférési rátát… frissen felszálló embertársam meg odajön, hogy megengedném-e hogy leüljön. És itt a körkérdés: ilyen esetben ti mit tennétek?

Itt

Munka mellett tényleg nehezebb.

Nehezebb a házimunkát is – állapotmegtartás végett…

Nehezebb a szociális kapcsolatokat is – lélekápolás végett…

Nem jön össze a valóra váltása annak sem, hogy “rendszeresen eljárok majd futni”…

A szabadidőm eltöltésének elsődleges meghatározója, hogy másnap fel tudjak kelni. Azaz pihenek. Alszom.

És közben azon gondolkodom, hogy miképp tudnám frappánsan elmondani az élet értelmét.

Ufó, bumli, kannakávé

Bősz munkábajáróként nem nagyon marad más számomra, hogy a rendkívül unalmas és mindenki számára jól ismert hazai valóságról írjak. (Tudom, mostanában ez se valósult meg… lehet hibáztatni a nemdolgozó netszolgáltató munkatársakat, akik nem csatlakoztatnak minket az e-világ vérkeringéséhez.)

Van egy dolog, ami azóta nagyon kikívánkozott belőlem: a kedves ufóarcú, körmét rágó kislány aki egy kozmetikumokat forgalmazó céget népszerűsít plakátokon. Először lehidaltam, hogy milyen fura fejű lényeket is kitesznek már, de aztán rájöttem, hogy kedves, aranyos végülis nincs nagy baj vele, csak éppen inkább humanoid mint ténylegesen humán. És persze sokkal jobb, mint a fickó aki épp a száján készül kiesni az ásítástól… na, attól hajnalonta borzasztómód ki tudok akadni. Inkább jöjjön a nagyszemű vékony fejű kisasszony!

A flexibilis árfekvésű kávé a másik kedvencem – ugye az álmosságot valahogy el kell űzni, erre való a koffein!  Miközben ufónét bámulom, általában veszek az utamba eső restiben egy kis elemózsiát meg egy tejeskávét. (fél deci 1,5-ös tej, és egy jó erős fekete). Na, ezért a költeményért ugyanabban a büfében fizettem 85 meg 90 Forintot. Tegnap reggel mondták, hogy: 100 Ft szóvá tettem a dolgot, nem azért mert olyan piszok sok lenne, de bosszantó, hogy így változik. erre a néni közölte velem, hogy mindig is ennyi volt, és hogy én nem fizethettem érte előző nap 90 Ft… No comment.

Kíváncsi vagyok, mikor szabadulok meg a nyűgtől, hogy ilyesmiken felhúzzam magam. :P

Leveleim

Az úgy kezdődött, hogy volt néhány elintéznivalóm a postán és fel kellett adnom egy irományt is. Pár sort is kellett volna írnom a levélbe. Mivel nyomtató nem nagyon van a közelben, gondoltam megírom gyöngybetűkkel, az se von le a tartalmi értékéből… Nosza, kérek papírt, ez nagyon-nagyon régen (de lehet, hogy csak nálunk faluhelyen) úgy működött, hogy benyúlt a néni a polc alá és kiszedett pár darab papírt és egy jókívánság kíséretében a kezembe nyomta. Aztán behozták a postacímeres papírt és azt osztogatták hasonló elánnal.
Na, odamentem a nénihez, mondtam hogy szeretnék két sima, üres, fehér papírt is kérni a borítékhoz, mondta, hogy papír darabja öt forint. Hát – gondoltam – sebaj, legalább megírom itt a postán, nem kell visszajönnöm, ennyit megér a dolog. Erre kaptam két postacímeres valamit, ami ugyan fehér, de a hátoldalán egy kur… akaromonndani rettentő kultúrált rányomtatott vonalkód van egy “LEVÉLPAPÍR” felirattal. Mondtam a néninek mosolyogva, hogy dehát ez ilyen nyomott bigyós, ez nem sima… Ő meg mondta vissza mosolyogva, hogy de a másik oldalán nincs semmi, mondom, de – a postacímer. Mondja erre, hogy hát ja, egy cégjelzés. Mondom erre: bizony, csak kár hogy nem az én cégem jelzése.
Elkönyveltem magamban, hogy 10 forintot buktam, a postásos lapot majd elteszem emlékbe, hivataloskodós levelezésben ezzel nem fogom égetni magam. A levelemet meg majd megírom és kinyomtatom egy fénymásolószalonban. Ott szerencsére még nem találták ki, hogy CG-címeres papírra nyomtatják a kuncsaftok megrendeléseit.

Közlekedek

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezirányú érzéseimet, végül arra jutottam, hogy ha másnak nem is, az utókornak talán jó lesz…
Vagy külföldön élő felebarátaimnak egy kis emlékeztető, hogy mi a helyzet itthon.

Röviden: A múltkor majdnem elütöttek a zebrán.
És bővebben: ez a “múltkor” ez viszonylag gyakran esik meg velem (is). A sztori minden esetben kissé módosul, van benne gyalogosnak szóló zöld jelzés, kanyarodó autó, zebránál rágyorsító, előzésbe kezdő jármű. Én meg figyelek, felmérek, futok, ha úgy hozza a helyzet, akkor visszafelé ahonnan elindultam és közben reménykedek hogy ha egyszer elsőbbségem tudatában pórul járok, majd időben fog érkezni a segítség. Amíg meg nem ütöttek el, az ösztönös “kurvanénikédhülyebaromállat” felkiáltás után röhögök a helyzeten. Mert csak kishazánkban fordulhat ilyen elő, hogy ledudál a “gyalogosnakzöldes zebrán” átkanyarodó autó miközben szabályosan átkelek.
Végülis semmi újat nem írtam le, nagyon sok helyen fikázzák a közlekedés résztvevőit és az általuk keltett mindenféle helyzeteket.
A múltkor viszont rettentően kiakadtam, pedig még testi épségem sem forgott veszélyben. Álltam egy kapu előtt, mögöttem egy hatalmas, széles járda. Járókelő alig, valaki közeledett a távolból, én meg néztem a kapu felé. Egyszercsak egy ütést érzek a vádlimon, hátranézek, és mit látok: Az egy szem gyalogos elment mellettem, szatyra pályája pontosan a lábszárammal keresztezte egymást. Megfordultam, tettem három hatalmas lépést… nem érzékcsalódás, a járda szélessége tényleg három méter. Mégis mi a furkosér’ nem tudott tíz centit arrébb menni az az ember?
És újból rájöttem az alapigazságra. Itthon az emberekkel van a baj. A közlekedésben sem osztályharcok folynak a kasztok között, hanem tahótirpák hazánkbéliek mennek mint a birka, és teljesen mindegy, hogy kerékpár, autó vagy cipő segíti hozzá az előrejutáshoz, a lényeg, hogy az a másik emberen keresztül következzen be.

Ohh, tehere’s no place like home!

Void

Üres, üresség. Vagy éppen érvénytelen. Ez van most. Visszatértem Magyarhonba. Próbálom kitalálni a következő lépést.

Amiről tudnék írni arról nem lehet. Amiről lehet, arról nem tudok. Amiről tudnék is és lehetne is az meg nem érdekes.

Felvenne valaki konvertibilis ungarishe petákért pillangólábakat számolni, íróasztal mögött?

Agresszívblog

Kb egy hete már, hogy itthon vagyok, lehet hogy talán kettő is van. És érzem, közeledek a sötét oldalamhoz, léptékekkel gyorsabban, mint Görögországban vagy Hollandiában.

Kezdve ezzel a fantörpikus MÁV sztrájkkal amely nemcsak a hétköznapok egyszerű szervezését, de a jelek szerint még az ünnepek gördülékenységét is alássa. – Igen; 25-én nehéz lesz Volánbusszal családom vidéki részéhez utazni.

Folytatva a kedves munkaközvetítőkkel, akik olyan kulcsfontosságú információkat felejtenek el előzetesben közölni a megbeszélésre (vidékről, sztrájkkal dacolva!) befáradó alannyal, hogy érvényes iskolalátogatási hiányában senkit nem áll módukban alkalmazni. Vajon ezt olyan nehéz lett volna a telefonba mondani?

Természetesen figyelembe véve azt is, hogy egy cirka 70 nettós recepciós álláshoz nekem motiváltnak és elhivatottnak is kell lennem.Vagy egy sima kis hostessmunkához két nyelvet kell folyékonyan beszélnem. – Az elég motiváció, hogy pénzt szeretnék keresni?

Meg persze ne feledkezzünk meg a BKV-ról sem, ahol nyugodtan lyuggathatom a buszjegyeket sorban egymás után 3-4-et ha átszelem a várost. Ha meg eltévesztem, elrontom, nem jól csinálom, vagy simán csak valami gyanús, a jólszituált ellenőr diszkrét és finom stílusban fog figyelmeztetni a súlyos vétségemre egy alig valamit kóstáló kicsiny csekkecske kíséretében.

Szerencsére megtaláltam a megoldást. Le kell lőni mindenkit, aki nem szimpi, akivel bajom van. Hulljanak csak! Sokkal szebb és boldogabb lenne ez az ország néhány jóképességű embertársunk nélkül Utána pedig egészen biztosan nem lesz gondom sztrájkkal, munkával, megélhetéssel…

…úgy cirka 30 évig… de az is lehet, hogy életfogytig sem. ;)

Bejelentés

Annak ellenére, hogy kicsit megállni látszott az idő, azért szépen lassan minden haladgat a maga útján, és ha éppen nem előrefele, akkor hátra, vagy oldalra, bele az ingoványba, a “kitudjamibe”.

Hogy ezzel a rendkívül lírai de annál semmitmondóbb első mondattal mit is akarok mondani? – Azt, hogy holnapután hazautazom.

A december végi narancsbusz kellőképpen telített ahhoz, hogy azon ne akarjak 24 órát zötykölődni.

Az előttem álló két hét kellőképpen karácsonyi, hogy érdemben ne számítsak már interjúra, visszahívásra, munkábaállásra.

És persze az egyéb jelentős indokok is alátámasztják ezt a hirtelennek tűnő, de átgondolt és boldogító döntést.

A blog nem szűnik meg, csak átalakul. (ismét :P )

Álom

Ithhon vagyok egy ideje. Fura érzés, kicsit olyan mintha álmodnék. Rég volt ilyen szép álmom. Hétfőn indulok Hollandiába.

Szerencse, hogy vannak emberek akik ezeket az érzéseket elmondják helyettünk:

Avril Lavigne – Innocence (súlyosan csöpögős!)

Paprikáskrumpli

Szabadnapunk örömére összegyűltünk négyen magyarok, és csaptunk egy paprikáskrumpli-bulit Csillánál. Igazi hazai fűszerpaprikával. Hát, nagyon fincsi volt! Eltöltöttük együtt az egész délutánt, beszélgettünk sokat, pletyiztünk is, meg lelkiztünk is. Leeresztettünk és feltöltődtünk. És újra helyreállt az egyensúly: Négyen lenni sokkal jobb, mint hárman!
És persze a nap tanulsága: Fura érzés tengert bámulva élvezni a hazai ízeket.