Szeretnék magyarázatot adni egy kérdésre: Miért hasonlítom magzatomat alienhez?
Azért mert ott van. És mert mozog. És mert néha nagyon vicces, ahogy a hasfalam is hullámzik tőle. És mert amikor fájdalmas arccal a köldökömet markolom és közben a kezem is rázkódik Baba rúgásaitól, akkor Á. megjegyzi, hogy ne felejtsek el sétapálcát és kalapot leküldeni a gyereknek, hogy amikor kibújik, akkor legyen mivel táncolnia. Hát ezért.
Űrgolyhók: táncoló Alien
Kismamatornára járok, és a testmozgást megelőzően előadásokat is szokott tartani a kismamalétről és a kisbabás életről az oktató lány (hölgy, gyógytornász, anyuka).
Az egyik ilyen speciálisabb előadás a papás felkészítő óra volt. Ide esetemben nem az apuka jött el, hanem a kísérőm: Anyu. Beszélgettünk a szülésről, a szülést könnyítő praktikákról, illóolajokról, légzésről, masszázsról és testmozgásokról. A vajúdás közbeni hangulat fontosságáról, a légkörről… szóval sokmindenről.
Amit konstatálnom kellett, hogy az erőnlétem még mindig a béka feneke alatt van. A gyakorlatok felét nem tudtam megcsinálni a másik fele pedig simán csak kellemetlen volt. Persze ezek a dolgok mind el fognak majd törpülni a vajúdás közben, és lehet, hogy amit most rossznak ítélek meg, az majd a szülőszobán kínokat enyhítő fogás lesz.
Elgyakoroltuk a különböző légzésfajtákat is. Természetesen ezekre is vannak praktikák, hogy a kísérő miben tud segíteni a szülő nőnek, például számol, vagy úgynevezett “előhívó szavakkal” emlékezteti a felkészítőn tanultakra.
Érdekesnek és hasznosnak ítéltem meg ezt az előadást, Anyu is mondta, hogy számára is elhangzottak új dolgok. Ami viszont külön szót érdemel: szegény előtte és utána is megkérdezte, hogy nem lesz-e kellemetlen, hogy nem a férjem van ott, és hogy nem bántam-e meg, hogy nem Á.-t kértem inkább mégis meg.
Szerintem ami valaki számára természetes, az nem szabad hogy kellemetlen legyen. És ami egy ilyen mélyről jövő elhatározásból ered azt nehezen bánja meg az ember.
Talán a kislányokat foglalkoztatja már korán a gondolat, hogy milyen anyukának lenni. Iskolában a fejlődésről szóló biológiaórákon szóba kerül a szülés, a születés, és a felvilágosítás során is találkoznak vele a fiatal fiúk és lányok.
Homályba vész, hogy én mióta tudom hogy az emberek hogyan kerülnek erre a világra és arra sem emlékszem, hogy mikor szembesültem azzal, hogy a szülés valójában egy (szó szerint) véresen kemény és fájdalmas folyamat.
Jópár éve egy könyvben* olvastam arról, hogy a szülés az egyik legalapvetőbb női princípium és hogy évezredeken keresztül a férfiaknak tabu volt minden világrajövetelt körülvevő történés. A gyermekeket asszonyok hordták ki, javasasszonyok segítették a szülést.
Aztán valami félrement a civilizálódás során és a kontrollt férfiak vették át. A tudományos kíváncsiság jegyében a zabolátlanul vajúdó nőt a hátára fektették, a higiénia zászlaja alatt orvosok kezdték felügyelni a szüléseket. A kiszolgáltatott nő biztonsága keresése közben a hozzá és gyermekéhez legközelebb eső személy támogatását hívta segítségül. Manapság az apás szülések teljesen természetesnek számítanak.
Nem emlékszem, hogy miképp alakultak a témáról a gondolataim, csak azt tudom, hogy most mit érzek. Számomra a gyermek világra hozatala egy ősidőkből eredően mélyen nőkre tartozó dolog. Mint egy boszorkányszekta, vagy egy nőegylet. A férjem nem lesz bent a szülésnél. Őelőtte úgy szeretnék ifjú nőből anyává válni és közben nő maradni, hogy a transzformáció fájdalmait nem éli meg velem. A támogató kísérő szerepére édesanyámat kértem fel. Nálam ez a természetes.
*talán ez a könyv volt az: Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok
Egy kicsit úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Egy kicsit úgy szaladtak el a napok, mintha a régi kerékvágást követném. Egy kicsit azt éreztem, hogy még minden olyan mint régen volt de ez már mind nem igaz. A napjaimat a tetteimet a programjaimat és a döntéseimet egy kicsi lény határozza meg, akinek az a szórakozása, hogy éjjel háromkor a hasfalamat vagy a vesémet rugdossa.
Hét elején szülés-felkészítőn voltam, de erről majd később és részletesebben írok.
Aztán találkoztam még Timcsivel is, és a mekiben a menühöz kóla helyett már mentes vizet kértem. Babának bőven elég a gyorskaja-méreg, nem kell az extra koffein is!
Hétvégén a házban haladtunk előre egy kis felújítás bevásárlás és pakolászás szintjén. Azért tudtunk előre haladni, mert Á. mindent megcsinált, és ráadásul kritikusan figyelt arra, hogy ne emeljek, ne hajlongjak, ne pörögjek és üljek le sokat. Az én dolgom csak az volt, hogy segítségként két extra kezet nyújtsak néha.
Amikor tudok, bejárok dolgozni, és amit tudok délutánonként megcsinálok. Már normálisnak tekintem, hogy a gyógyszertárba úgy megyek bevásárolni, mintha a sarki közért lenne, és fotóstanfolyam helyett a napirendembe a különféle vizsgálatokat és kismama-teendőket soroltam be. A boldogság csak adaptáció kérdése.
Azt hiszem, csak egy várandós nő képes elbőgni magát egy szépen animált videón, ami a magzat méhen belüli fejlődéséről szól…
Kicsit intenzívre sikerült ez a hét. Hétfői melóval, kedden a tornával, szerdán az endokrinológia, magánlabor, terhesgondozás meg még egy kis shopping. Csütörtökön csak egy orvosi vényt kellett beszereznem, kiváltanom, estére egy jógát passzíroztam be. Mára érzem, hogy elfáradtam.
Izomlázam van a lábamban és a hasamban is. Nem igazán esik jól feküdni, aludni sem tudok. Anyuékhoz szerettem volna ma leugrani látogatóba, de ezt az időjárás meghiúsította. Őszintén – nem is bánom, hogy nem megyek ma sehova, mert érzem, hogy fáradt vagyok és kell a pihenés, kell a punnyadás.
Ezen a héten elkezdtem a kórházi felkészítős tornát és a kismama jógát is. Lassacskán érzem, hogy kezd visszajönni az erőnlétem. A torna és az előadások közben kezdem egyre valóságosabbnak megélni állapotomat.
Tényleg van egy testrészem, amiben tényleg ott lötyög a magzat. Tényleg segíti a felkészülést maga az óra, és az is, ahogy együtt tornázunk páran pocakosok. Tényleg én vagyok ott, és mindez velem történik.
A lecsendesedés közben Baba viháncol a pociban.
A csodálatos OEP-re és az egész magyar egészségügy működésére nem találok szavakat. Konkrétan szinte nem is látok a méregtől. 21 hetes vagyok, és a 16. heti vizsgálatomat bürokráciai útvesztők miatt nem tudom elvégeztetni. Holnap fel fogok hívni egy szutyok magánlabort és elvégeztetem ott az összeset basszus!
Mostmár elegem van, csak legyen meg. Kb. azt is leszarom már mennyibe fog kerülni, csak legyen végre meg valahol az eredményem, mert több mint egy hónapja ezen nyűglődik a kórház és a két orvosom, hogy most akkor vattfuk van. Hogy kinek a beutalóját és hogyan és miért és mennyire fogadhatják el, vagy mégsem, mert mi van, ha az OEP nem fizeti ki nekik a vizsgálatot és jaj-jaj, inkább meg se csinálják.
Azt nem értem, hogy akkor minek csapolták le a véremet? Meg hogy miért csak akkor tudtam meg, hogy neki se fogtak, amikor már azt hittem, hogy a leletemért megyek?
Kabaré.
Lehet venni jó drágán olyan hatalmas párnát, ami J- vagy U-betűt formál és hatalmas puhaságával körbeöleli a kismamát kényelmes alvást biztosítva a nagy pocinak is. A J-forma előnye, hogy nem szeparál a társtól – hátránya, hogy szinte lehetetlen forduláskor a másik oldalra pozicionálni. Az U betű egy kényelem-bástya, és amúgy el se férne az ágyunkon…
Nem akartam újabb fölösleges kacatra költeni, ezért gondoltam megpróbálkozom egy házi barkáccsal. Van egy viszonylag vastag (téli) puha egyszemélyes paplanunk. A rövidebb oldalával felcsavartam, így öleltem magamhoz alvás közben. Ez így kitámasztja a vállat és a csípőt, és egy kicsit kipárnázza a hasat. Nem tudom, hogy a testpárna milyen, de ez a megoldás sokat hozott a pihenésem minőségén. Arra gondoltam, fogok neki varrni egy-két spéci méretű huzatot is, hogy éjszaka ne tekeredjen ki.
Az élet csodálatos, ahogy a különböző formáiban megjelenik. Szeretem az életet figyelni és óvni.
Tegnap este autóval gurultunk haza a vasútállomásról. Nem voltunk már messze, amikor egy hatalmas plattyogó béka jött velünk szembe az úttesten. Se jobbra, se balra, egyenesen középen. Csodálatos volt, ahogy zölden fürdött a lámpák fényében. Igazi kis tavaszi vidámság volt. Megálltam, mert aggódtam, hogy a kis buta pont a kerekek alá célozná be magát, és megkértem Á.-t szálljon ki, tessékelje félre. Ő mosolyogva megtette – óvatosan noszogatta arrébb az ugráló jószágot az út szélére, be a levelek közé.
Egy percet veszítettünk a hazaérésbél, de a biztonságban tudott breki békéje velünk volt.
És hogy miért autóval a vasútállomásra? Normál esetben gyalog járnék, de most egyértelmű, hogy erőnlétembe nem fér bele az a 15 perc séta. Kerékpárra pedig már nem szállhatok.
MeDana - egotrip 