Tán csak nem félek?

Nem tudom, hogy félelem-e ez, de nem vagyok felhőtlenül boldog a holnaputáni utazást illetően.

Gyerekként, kíváncsisággal telve máshogy kezeltem a körülöttem lévő világot. Nem érdekelt, hogy mi lesz, ha például lezakkanok a hintáról és összetöröm a koponyámat. A következmények ismeretének figyelembe nem vételével léptem be minden új szituációba. Biztos voltam a helyemben; tudtam, hogy minden rendben megy az én közreműködésem nélkül, és nem láttam be, hogy az én működésemhez is szükséges mások közelsége.

Sajnos ez az “élet-állapot” elmúlt és mostanában túl sokat agyalok a “mi lesz ha” és “mi lenne ha”-kérdéseken. (Természetesen ezzel együtt jár a “mi lett volna ha”-féle gondolkodás is, de az most épp nem aktuális, arról majd máskor mesélek.)

Látom az árnyoldalait az elutazásnak, és nem tudom kizárni ezeket a fejemből. Önzőség lenne azt gondolnom, hogy összeomlik a világ, ha én nem leszek már itthon. Tudom, hogy mindenki normálisan fogja folytatni az életét tovább, de azért sok segítséget nyújthatnék a körülöttem lévőknek, ha itthon lennék. Node itthon munkanélküliként…??? -hát úgy nem sokat. És talán nem tudnék munkát találni záros határidőn belül, ha maradnék? – ó dehogynem tudnék, csak akarni kell. A legrosszabb az egészben, hogy körberöhögöm már magam ezekért a gondolatokért, mert közelít a fájdalmas önsajnáltatáshoz ahogy itt nyüglődök a képzelt problémáimmal. Csak annyit kéne tennem, hogy elfogadom az utat amit választottam magamnak és megköszönöm, hogy vannak emberek az életemben akik segítenek, és lehetővé teszik, hogy lépjek.

A problémák bennem vannak.

És úgyis minden rendben lesz… :)