Lélegzettelenül

Sci fi

Rég volt bejegyzés, most is csak alibi… De azért tekinthető helyzetjelentésnek is ;)

Munkavédelem

És akkor hadd térjek még vissza egy kicsit az egészségeskedős témára…
Úgy látszik, az eltelt évek, a tunya életmód és a teljesen más irányultságú munkahely sem tudták kiölni belőlem a szemléletmódot és az ismereteket, amit a TF-en kaptam. Akármi is az alapindok, szívesebben választom az „odafigyelek magamra és a körülményeimre”-féle hozzáállást, minthogy később jó nyomorultul érezzem magam.
Szóval az ismeretek és a lehetőségek függvényében: otthon labdán ülök a munkahelyre meg bevittem egy dinamikus ülőpárnát. Külön szépsége a dolognak, hogy mindkettőt ajándékba kaptam, így nemcsak jobban érzem magam tőle, de még kedves emberek is eszembe jutnak üldögélés közben ;). A párna első jótékony hatása az volt, hogy kiállt a nyakamból a görcs, ami már jónéhány napja kínzott. Aztán a folyamatos testtartás-korrekció miatt kb. egy hétig volt hátizom-lázam.

A labda és az ülőpárna között nagyon markáns különbségek nincsenek, választáskor talán az alábbiakat érdemes figyelembe venni:

A tapintatlanságról

Gondolom mindenki ismeri a körúton közlekedő combinókat. Itt egy kis ízelítő a paramétereiről: jó hosszú szerelvény, többnyire az eleje és a vége szokott jó zsúfolt lenni, középtájon pedig az ajtóknál nagy a csoportosulás. Valahogy sehogy se akaródzik az embereknek beljebb lépniük, mondván mindjárt úgyis leszállnak. Persze vannak, a pogó-nénik, akik bármi áron be akarnak jutni, merthogy épp van még egy üres hely ahova rögvest leülhetnének. És a villamos belső tartozéka még a fogyatékkal élőknek fenntartott lehajtható ülés, ahova gyakorlatilag bárki azonnal leül, mert az ülőhely az kell! Az persze mindegy, hogy két ember kényelmesen állhat ott, ahol ő egyedül ül. Eleve… szerintem tervezői tirpákság a fel-le hajtható ülés. Az alacsonypadlós kisbuszokon a babakocsi helyét veszik el az ott ülő emberek, és az átlag hazánkbéli kultúra nem terjed addig, hogy ezt felmérjék.
A témával kapcsolatos figyelmetlenség kiteljesedése, amikor nekitámaszkodom a felhajtott ülésnek, kényelmesen állok, növelem az elférési rátát… frissen felszálló embertársam meg odajön, hogy megengedném-e hogy leüljön. És itt a körkérdés: ilyen esetben ti mit tennétek?

Megoldás

Mottó: Egyedül nem megy? – akkor szenvedjünk csoportosan!
Lassan már két hónapja élvezem az ülőmunka áldásos hatásait. Állandó fáradtság, fájós nyak, a hát, egészen le a derekamig. Emiatt meg a kialvatlanság… Korábban is gondoltam rá, hogy sportolni kéne, de a helyzet kezdett egyre kritikusabb lenni, és éreztem, cselekednem kell, mert idővel egyre nehezebb lesz.
És milyen a sors? – Amikor igazán szeretnék valamit, akkor elém teszi a lehetőséget. Vagy a kész megoldást.
Már viszonylag régóta tervezgettem, hogy elmegyek aerobikra, -mert jó, mert szeretem, és mert szükségem van a mozgásra – megláttam az üzenőfalamon a hirdetést.
Na, a helyzet az, hogy aerobiknál számomra fontos, hogy minden klappoljon, a lépésalap, az ütemezés, az óra felépítése, és… eleve, hogy az egész színvonalas, profi, élvezhető óra legyen. Hiába tanultam erről több szemeszteren keresztül, azzal is tisztában vagyok, hogy én nem tudnám megcsinálni. Rengeteg idő, gyakorlat, tapasztalat, edzettség… sokminden kell ahhoz, hogy valaki jó aerobikoktató legyen. És a profi oktatók nem adják olcsóért magukat.
Orsi (ez itt a reklám helye) viszont nagyon jó (és teljesen megfizethető és frekventált helyen van).
Jó stílusú, jó hangulatú – mégis erős óra, jó zenék jókedv öröm és bódottá!
Látom azt is, hogy az edzettségem a béka feneke alatt van, meg hogy rettentő alulkoordinált lettem az elmúlt időszakban, de most / ide szívesen járok. És hétről-hétre egyre jobban érzem magam.
Csajok! Gyertek csütörötökönként aerobikra!
(De tényleg! Ha érdekel, részletek levélben.)

Szólj csönd!

Hullámok

Jó. Nagyon jó. Nyugalom van és béke és szépség és kiegyensúlyozottság.

És minden olyan, mintha az élet így lett volna megírva azzal az arany színű tollal. És amikor épp befejezném a bejegyzést, amiben kifejtem hogy mennyire rendben van minden és mennyire élvezem, akkor történik a bumm – egyenesen bele az arcba. Ha nem is kerülök tőle a földre, mégis azt mondom, hogy inkább nem kürtölöm a boldogságomat világgá. Még nem. vagy most nem. vagy nem így.

Mert féltem, és mert nem akarom elkiabálni.

Nagy átlagban azért azt mondhatnám, mintha csillapodnának a hullámok és emelkedne a vízszint.

Itt

Munka mellett tényleg nehezebb.

Nehezebb a házimunkát is – állapotmegtartás végett…

Nehezebb a szociális kapcsolatokat is – lélekápolás végett…

Nem jön össze a valóra váltása annak sem, hogy “rendszeresen eljárok majd futni”…

A szabadidőm eltöltésének elsődleges meghatározója, hogy másnap fel tudjak kelni. Azaz pihenek. Alszom.

És közben azon gondolkodom, hogy miképp tudnám frappánsan elmondani az élet értelmét.

Thank You!

Köszönöm.

Meglepődtem.

És kicsit olyan volt mint régen, és ezen is meglepődtem,

mert az idő nem szokott visszafelé menni.

:)

Ufó, bumli, kannakávé

Bősz munkábajáróként nem nagyon marad más számomra, hogy a rendkívül unalmas és mindenki számára jól ismert hazai valóságról írjak. (Tudom, mostanában ez se valósult meg… lehet hibáztatni a nemdolgozó netszolgáltató munkatársakat, akik nem csatlakoztatnak minket az e-világ vérkeringéséhez.)

Van egy dolog, ami azóta nagyon kikívánkozott belőlem: a kedves ufóarcú, körmét rágó kislány aki egy kozmetikumokat forgalmazó céget népszerűsít plakátokon. Először lehidaltam, hogy milyen fura fejű lényeket is kitesznek már, de aztán rájöttem, hogy kedves, aranyos végülis nincs nagy baj vele, csak éppen inkább humanoid mint ténylegesen humán. És persze sokkal jobb, mint a fickó aki épp a száján készül kiesni az ásítástól… na, attól hajnalonta borzasztómód ki tudok akadni. Inkább jöjjön a nagyszemű vékony fejű kisasszony!

A flexibilis árfekvésű kávé a másik kedvencem – ugye az álmosságot valahogy el kell űzni, erre való a koffein!  Miközben ufónét bámulom, általában veszek az utamba eső restiben egy kis elemózsiát meg egy tejeskávét. (fél deci 1,5-ös tej, és egy jó erős fekete). Na, ezért a költeményért ugyanabban a büfében fizettem 85 meg 90 Forintot. Tegnap reggel mondták, hogy: 100 Ft szóvá tettem a dolgot, nem azért mert olyan piszok sok lenne, de bosszantó, hogy így változik. erre a néni közölte velem, hogy mindig is ennyi volt, és hogy én nem fizethettem érte előző nap 90 Ft… No comment.

Kíváncsi vagyok, mikor szabadulok meg a nyűgtől, hogy ilyesmiken felhúzzam magam. :P